A
legnagyobb rajongó
Cesc
Fabregas novella
Nem
tudtam pontosan, hogyan akarom csinálni, de csak a cél lebegett a szemeim
előtt, semmi más. A bátorságomra kell alapoznom, különben nem fog sikerülni,
ebben biztos voltam. Inkább nevezzük vakmerőségnek, az találóbb. De igazából
mindegy is – kell egy terv. Meg kell találni a rést a pajzson, és arra építeni
mindent. Valahogy sikerülnie kell. Én hiszek benne – és akkor a győzelem is
hinni fog bennem.
A
Grupama Arena előtt álló szobornak támaszkodva figyeltem a stadiont. A szemeim
szinte röntgenként funkcionáltak. A bejáratokat és a kordonokat bámultam olyan
éberen, hogy még a vadászni készülő sas is megirigyelt volna. Igazából én is
oda indultam, azzal a különbséggel, hogy én nem rágcsálókat néztem ki magamnak,
hanem egy csokoládébarna szempárt.
-Ennyire tetszik a
Fradi-stadion? - kérdezte anyukám. A nagy szövögetésben megfeledkeztem róla,
hogy nem vagyok egyedül. A válaszom csak egy horkantás volt, aztán elindultam
befelé a sörsátrakhoz. Ezt ő sem gondolhatta komolyan, hogy tetszik. Oké, persze,
szép volt, meg minden, de azért amióta az eszemet tudtam, csak egy csapat létezett
számomra: a Barcelona. De a Ferencvárost nem emiatt utáltam: amikor anyu
összejött az élettársával, akkor szerettem meg az ETO-t, amivel meg együtt jár,
hogy nem szereted az FTC-t.
A
színpad mellett álltunk, amin éppen a Zanzibár koncertezett, amikor a többiek
kitalálták, hogy innának egy sört. Nem lesz még mára elég? Na, mindegy. Úgysem
hallgatnának rám. Amikor megkérdezték, hogy kell-e egy citromos, akkor nemet
válaszoltam, elvégre józannak kell maradnom. Egy picit a többiekről; összesen
négyen voltunk: anyu, az élettársa, Tibi, és egy barátjuk, Laci. Már mind
eléggé spiccesen álltak, hoppá, helyesbítek, dülöngéltek.
-Mennyi
idő van? - kérdeztem tőlük, mikor visszaértek.
-Fél
6 – válaszolta Laci az órájára rápillantva.
Szuper, gondoltam magamban. Akkor
már itt vannak, de még mindig van legalább egy fél órám, hiszen csak hatkor
kezdenek. Tervet igazán nem találtam ki, csak a megfigyeléseimre támaszkodtam.
A kordonnál áll két őr., akik választókorlát két végénél tartották szóval a
mosdóba igyekvőket. Közöttünk volt minimum ötven méter, amelyet olyan 5-8
másodperc alatt tesznek meg. Simán el tudok szökni, ráadásul elég jó a kondim,
tehát még meg is tudok lépni előlük. Ezután következett a lépcső, ahol szintén
volt egy inges úr. Na, jó, nekem inkább kotnyeles balf*sz, amiért elválaszt a
szerelmemtől. De ez részletkérdés, vissza a gondolatmenethez: ő nagyjából 15
percenként elmegy a dolgára, és akkor van három szabad percem. A lelátóra
felérve már nem lehetett gond, hiszen az üres volt. Teljesen security-mentes.
Mire valaki meg meglát esetleg a személyzettől, addigra én már messze járok.
Megkértem
a többieket, hogy hozzanak nekem egy Nestea-t, amikor anyu kijelentette, hogy
pisilnie kell. Várattam öt percet, és aztán elkísérem. A teám kortyolgatása
után elindulunk, egyenesen a Toilette felé, ami közben elégedetten vettem
tudomásul, hogy már majdnem hét óra - gyorsan repül az idő. Innét is
körbeszemléltem a dolgokat; már csak az időzítésre figyeltem.
Az
elkövetkezendő fél óra eléggé eseménytelenül telt, ha csak azt nem vesszük
érdekesnek, hogy Tibiék lassúzni kezdtek valami ezer éves Kovács Kati dalra, és
mindenki őket nézte. Eléggé untam magam, ezért elmentem mosdóra. Mit ne mondjak,
nem éppen a legkulturáltabb hely – és még szépen fogalmaztam. Kifelé – alapos
kézmosás után – a kordon mellett nézelődtem. A bal oldali biztonsági ember egy
tagba szakadt ember volt, aki éppen egy kisfiút hallgatott. Ahogy ránéztem az
jutott eszembe, hogy annyira feszül a hasán az ing, hogy csoda, a gombok nem
szakadnak le. Lehet, hogy csak direkt kisebbet vett fel, mert a behatolókat
ezzel akarja ijesztgetni. Aztán ha valaki mégis őrültségre vetemedik, akkor
vesz egy nagy levegőt, a varrás elszakad, és gombok repülnek mindenfelé,
elzárva az utat. Hamar visszarángattam magam a valóságba, elvégre most az
egyszer félre kell tenni a hülyeséget. A másik ember egy sovány, fiatal fiú
volt. Abban biztos voltam, hogy ő tud futni, de a reakcióidejét kétségbe vontam.
Éppen egy eléggé dekoratív szőke lánnyal beszélgetett, és úgy mosolygott rá,
mintha megidézték volna. A lépcsőnél felügyelő őr letette a földre az
ásványvízét, feltápászkodott, kinyújtogatta az izmait, és komótosan elkezdett
sétálni az ajtó felé, amelyet oly gyakran látogatott. Itt a lehetőség! –
villant be azonnal. Most vagy soha! Utolsó gondolatnak még felötlött bennem,
hogy ezért évekre kitiltanak még a kerületből is, de ezt lerendeztem annyival,
hogy úgyis utálom az egész bagázst.
Rátámaszkodtam
a korlátra, átlendítettem a lábamat, majd rohanni kezdtem. Csak pár
másodperccel később hallottam meg, hogy az egyik pasi odakiált Józsinak – így
hívták a vékonyat, hogy egy lány szökik. Ám ekkor én már majdnem felértem a
lelátóra. A lépcsőfokokat kettesével szedtem, biztos, ami biztos alapon. A
zöld-fehér székek mellett elrohanva hallottam, ahogy az egyik security-s
szitkozódva leül, és kijelenti, hogy ő ezt nem bírja. Egyetlen ember
lábdobogását hallottam, ő pedig már nem fog utol érni, bármilyen gyorsan is
szalad. Mert én nem egyszerűen futottam, szálltam. A siker megrészegített.
Tudtam, hamarosan elérem a célomat.
És
akkor megláttam Őt. Képtelen voltam levenni róla a szememet, ezért amikor a
nézőtérről leugrottam a pályára, kicsit megijedtem, hogy most ott hagyom a
fogam, vagy a bokám, de itt már nem állhattam meg. Sorra hagytam magam mögött a
métereket, aztán amikor már mindenki engem nézett, elordítottam magam:
-Cesc
Fabregas! – először meglepettséget, aztán zavart láttam az arcán, majd mire
odaértem hozzá, és elkezdtem neki angolul hadarni, hogy csinálni szeretnék vele
egy közös képet, meg írja alá, legyen szíves, a számlát, amit a lángososnál
kaptunk, ezeket felváltotta a mosoly.
Mosolygott.
Nem akart azonnal kitetetni innen, amiért rendkívül hálás voltam neki. Az egész
akcióm kárba ment volna, ha még csak egy autogramom sem lesz tőle. Az aláírt
lappal a kezemben csináltuk a képet, amikor odaértek a helyben hagyott fehér
ingesek. Rögtön a kezem után kaptak, de Cesc gyorsabb volt. Elrántott onnan, és
rájuk ordított, hogy hagyjanak békén, legalább pár percre. Ők pedig
engedelmeskedtek, nem fűlött hozzá a foguk, de nem volt mit tenni.
-Hogy
jutott eszedbe beszökni? – kérdezte angolul.
-Nem
tudom - válaszoltam neki. – De a képért és az autogramért megérte! – nevettem
fel, majd ő is csatlakozott.
Nagyon
kedves
volt, annak ellenére, hogy megzavartam edzés közben, ráadásul szörnyen
kellemetlenül érezhette magát. Végül afelől érdeklődött, hogy pár
pillanatra kölcsön kaphatná-e
a mobilom. Odaadtam neki, de azért megjegyeztem, hogy remélem, nem a
fotót
akarja kitörölni. Rám mosolygott, majd visszatért a BlackBerrymhez. Nem
lepődtem meg rajta, hogy tudja használni – habár a legtöbben nem
tudják-, de
neki is pontosan ilyen van. Miután visszakaptam a biztonságiak
megelégelték a dolgot, és rám parancsoltak, hogy azonnal induljak
kifele, vagy ők visznek ki.
Nem tudom mi lelte őket, meglepett a türelmük. Mindenesetre nem akartam
játszani a béketűrésükkel, ezért miután odavetettem egy Thank you so
much-ot
kedvenc focistámnak elindultam a lefelé a gyepszőnyegről. A
biztosítóembereknek
vörös volt a fejük a méregtől, de megemberelték magukat, és csak
átkarolták a
derekam, hogy ne tudjak elszökni, és megkértek (!!!), hogy hajtsam le a
fejem.
Erre nem tudom, mi szükség volt, elégre, már az egész stáb látott. A
füvet
pásztázva lépkedtem, amikor hirtelen megálltunk. Egy félmeztelen Fabre
állt
előttem, és felém nyújtotta az edzőpólóját. Gombos (én már csak így
hívom az
ijesztgetős őrt) megpróbálta kitépni a kezéből, de ő makacsul tartotta,
és
végül a kezembe nyomta, majd annyit mondott a fehér ingeseknek, hogy
nekem
hozta, nem nekik, valamint ennyit megérdemlek azért, amiért ilyen ravasz
voltam. Betűrtem a farmersortomba, majd a biztonságiak ismét elkezdtek
kivezetni. Ezúttal szorosan fogták a karom. Kezdett náluk elszakadni a
cérna,
ráadásul Cesc mondata után az arcuk már lilában pompázott. Remélem,
kirúgják
őket, amiért az Újpest színeit használják. Már nem azért, de ha már
Kelet-Európa egyik legmodernebb stadionjában vannak, és a tulajdonos
csapatnak
a színei a zöld és a fehér, akkor már igazán megtanulhatnák azt az
arcukra
festeni. Őrült gondolataim közül ismét Fabregas zökkentett ki, ugyanis
utánam
kiabált, hogy mi a nevem. Felemeltem a fejem, egyrészt azért, mert így
jobban
fogja érteni és hallani, másrészt azért, mert legalább láthatom a
stadiont, és
elkiáltottam magam:
-Laura!
Laura Ligethváry!
-Na
jó, most már ebből tényleg elég volt – csattant fel Gombos, és mielőtt
felfoghattam volna szavai értelmét, már a vállán feküdtem. Eddig csak az
agyammal volt baj – ami az én esetemben nem gyógyítható –, de most már úgy
éreztem, az ebéd is kijön belőlem, ami, valljuk be, jelen esetben nem túl
szerencsés.
Kiérve
a biztonsági kapum nem volt hajlandó letenni, egészen a szoborig cipelt, majd ott
elengedett, én pedig arccal a betonra zuhantam. De ép vagyok, és egészséges –
mondom, az agybaj nem számít. Rengetegen álltak körülöttem: anyumék, őrök,
fradisták, egyszerű nézelődők. Majd a fehér ingesek felváltva ordítani kezdtek:
-Hogy
képzelte ezt?
-Tudja,
mekkora kárt okozott? – kárt? Kinek? Ne mondja, hogy megsérült a válla.
-Ezért
mi olyat fogunk kapni, hogy…
-Perelni
fogunk az MLSZ-nél. és…
-A
FIFA mit fog szólni?
Elkalandoztam.
Anyum nem hitte el, hogy megcsináltam, és valami büszkeségféle csillogott a
szemeiben. Tibi és Laci felváltva mosolyogtak rám. A tömegből pedig a következő
mondatfoszlányok szűrődtek ki:,,Tényleg belógott?”, ,,Mi az ott az oldalán?”,
,,Az egy edzőmez?”.
Végül a biztonságiak tényleg
meguntak, és a kezembe nyomtak egy papírt, amelyen az állt, hogy ezt jelenteni
fogják az MLSZ-nél, és engem innen kitiltatnak. Nem hatott meg.
Megkerestem
maradék végtagjaimat, majd mikor összekapartam magam, felálltam. Az
összesereglett bámészkodók azonnal tapsolni, Éljen!-ezni és fütyülni kezdtek.
Széles mosolyra húztam a számat, meghajoltam minden irányba, sorra nyomtam a
köszönömöket, végül odaléptem Tibiékhez.
-Király
vagy, nem hiszem el! – ölelt át.
Érdeklődtek, mi volt, és többen
is körénk gyűltek. Hallani akarták a nagy sztorit. Miután röviden vázoltam az
eseményeket, kihúztam a sortomból a pólót, és felmutattam. Kék és fehér volt,
az elején a klubcímer, a hátán a Fabregas felirat, és egy 4-es szám foglalt
helyet.
Miután kiörömködték magukat,
indítványoztam, hogy menjünk inkább, mielőtt tiszteletbeli fradistának
avatnának – azt a szégyent nem bírnám elviselni.
Átvágtunk a
tömegen, majd az aluljárón is, egészem az autóig. A vigyor letörölhetetlen volt
az arcomról. Még akkor is ott volt, amikor elővettem a mobilom – meglepettem
konstatáltam, már elmúlt fél 9-, beléptem a galériába, és a közös fotónkat
bámultam.
Ám ekkor SMS-em
érkezett. Kész. Végem volt. A mosolyt a hitetlenség váltotta fel. Habár az elmúlt
pár órára nem lehet mondani, hogy megszokott, és mindennapi, ez még nekem is
sok volt. Nem is értettem. Bezártam az üzenetet, beléptem a névjegyzékbe,
beütöttem az F betűt, majd felnevettem. Hát persze. Amikor elkérte a
telefonomat, akkor írta be a számát, és megcsörgette magát, hogy neki is
meglegyen az enyém.
És
mi állt az SMS-ben? Íme: Nem lenne kedve
a legnagyobb rajongómnak holnap találkozni velem? Aki így túljár a biztonsági
szolgálat eszén, értem (!), az megérdemli, hogy megismerjen! ;)
